A polgárháborúkkal terhelt köztársaság időszaka után Kr. e. 27-től megkezdődött egy hosszabb periódus, amit a római béke (pax Romana) korának tekinthetünk. Ezt a történelmi helyzetet ismerte fel Augustus, amikor a senatusszal való kompromisszum eredményeként megalapította az új államrendet, a principatust, amelynek első embere (princeps) is lett. Három évszázadon keresztül, egészen Diocletianus 284-ben való császári trónra kerüléséig az egyes uralkodók saját személyiségükhöz és a történelmi körülményekhez igazodva tovább alakították az Augustus által megalapozott új államrendet.
Ebben a korszakban a római állam világbirodalommá lett, amelynek kormányzása ugyan továbbra is Róma-központú maradt, azonban a hagyományos városállami igazgatást felváltotta egy tagolt, központosított jellegű, a princeps által meghatározott császári adminisztráció. A római közigazgatás irányítása kezdetben a senatorok kezében volt, majd egyre inkább a lovagrendiek játszottak benne főszerepet. Sajátos, a helyzethez igazodó, pragmatikus szemléletű igazgatási intézményrendszer jött létre, amely – főként a provinciákban – a helyi sajátosságok megőrzésének is széles körben teret engedett.